2015.06.12. éjfél után nem sokkal elindultam rögös utanom az anyává válás felé. Nem volt könnyű, meg kell mondjam, és bizony még sokáig emlékezni fogok rá, de akkor is lesz kistestvér ha készen állunk majd rá.

Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy milyen is lesz majd, ha elfolyik a magzatvíz, féltem, hogy hol ér el, a boltban, otthon, bárhol.

Aztán otthon jött rám. Épp a mosdóból tértem vissza, lefeküdtem az oldalamra, és akkor éreztem a bugyborgást odalenn. Azonnal ébresztettem a páromat, még ment a TV. Kelljen fel, elfolyt a víz, vagyis folyik. Segítsen fel, mert olyan lesz az ágy, és én azt nem akartam, mivel egy memóriahabos feltét van rajta, meg amúgy se legyen olyan a matrac. Felhúzott és sprint a mosdóba. Persze eláztam, de a zuhatag nagy része a WC-ben landolt.

Kérdezte mi legyen, hívja a mentőket? Mondtam, hogy kérdezze meg az anyját, keltse fel, de amíg az én anyám ide nem ér senki nem hív senkit és semmit.

Szóval anyósom hívta anyámat, aki először azt sem tudta mi van, miért keresik, ugyanis nem ismerte fel anyósom hangját a telefonban.

Aztán kapcsolt, és azonnal rohant hozzánk, biciklivel persze, és azon imádkozott, hogy csak most ne essen le az a hülye lánc.

Mikor ide ért, párom akkor hívta fel a mentőket. Negyed óra alatt értek ki kb, de lehet rövidebb idő volt. Én úgy éreztem egyelőre abbamaradt a zuhatag, és átöltöztem gyorsan, bugyi, betét, naci, és másik póló.

Persze a mentőben már átáztam, azt hittem soha nem érünk már be.

Felkísértek, bevitték a batyumat, anya kinn maradt, nem jöhetett be. Én izgultam nagyon, hogy most mi merre, erre anyám nem jöhet be. Szívás.

Benn a nővérke leültetett, kérte a kiskönyvemet. Aztán persze megindult a vízesés, és jól eláztattam neki mindent, nem győzte hozni a mindenféle rongyokat. Hát sorry, ez van.

Fura szaga volt, nem tudom mihez hasonlítani, és csúszós.

Azt hittem soha nem végzünk már az adatok felvételével, még alá is kellett írnom ezt-azt. Fasza, épp ömlik belőlem a víz, és még irogáljak is. remegtem, mint a kocsonya.

Aztán le kellett vetkőznöm, és fel a vizsgálóasztalra. Jött az ügyeletes doki, és megvizsgált, ekkor még egy utolsó igazi adag víz kifolyt, és egyelőre búcsút inthettem neki. Borzalmasan fájt a vizsgálat, és csak egy ujjnyira voltam nyitva. Még váratott magára a dolog egy kicsit.

Kaptam egy kis kúpot, fel kellett helyeznem, hogy tudjak WC-zni ha kell, de nem kellett. Így aztán mehettem zuhanyozni, és felvenni a kórházi hálóinget.

Aztán kaptam egy ágyat, ahol szenvedhettem tovább. Igazából nem sok fájásom volt akkor még. Behívták végre anyukámat is, egy örökkévalóság volt már, majdnem 2 óra volt, hogy bejöhetett és persze hogy végeztünk mindennel. 

Rám rakták a babafigyelő gépet, ami nézte a fájást és a szívhangokat. Egy idő után nagyon leesett a baba szívhangja, és oxigénre kötöttek. Ekkor normalizálódott. Sajnos magam is alig kaptam levegőt az allergiától.

És persze a kaki az nem jött, de pisilnem azt még így is sokat kellett, és többször is levettek miatta a gépről, ugyanis ágytálba nekem nem ment a dolog, az olyan mintha magam alá pisilnék.

Így kimehettem a mosdóba. Sokáig szenvedtem, fájdalomcsillapítót nem adtak, mert nem lehet, epidurálist szintén nem adnak, hát kösz.

Akkor minek lehet kérni? Ezt nem igazán értettem, na mindegy.

Szóval elég sokáig szenvedtem, nem nagyon ment a tágulás, a fájások jöttek, de nem voltak elég intenzívek.

Azért én eléggé éreztem őket. Amikor már jobban fájt, és sűrűbbek voltak az összehúzódások, akkor rápattantam egy lasztira, hátha jobb úgy. Egy darabig oké is volt, majd olyanokat nyilalt belém, hogy kiabálnom kellett, és elbőgtem magam a fájdalomtól.

Anya is sírt velem. Szenvedtem, elfáradtam, már túl akartam lenni rajta. Eljött a reggel, a hét órát vártuk, a műszakváltást. Valaki jöjjön már, meghalok.

Megérkezett az ügyeletes doki, és azonnal infúziót kötetett be, amit már rég meg kellett volna kapnom, és akkor nem szenvedek 7 órán át.

Aztán jöhetett az igazi kín, a hirtelen tágulás, kakilás érzet, vissza kellett tartani, mert akkor szakad minden.

Éreztem, hogy nyomnom kell, de még nem lehetett, hiszen nem voltam eléggé kitágulva. Azt hiszem olyan 1 órán keresztül szenvedtem így, vagy több, már nagyon fáradt voltam addigra, kiabáltam néha, de próbáltam azért a légzésre figyelni. Anya szorította a kezem, aztán már csak az ágyat akartam markolászni.

Nem bírtam, nyomni akartam. Jöttek, megnéztek, fájáskor persze, rettenetes volt. Hozták végre a lábtámaszokat, előkészítették a terepet, és kezdődhetett a szülés végre.

Persze béna voltam itt is, vagy csak kezdő, és tudatlan, de inkább tudatlan. Nem készítettek fel arra ami jött.

Fájáskor nyomnom kellett, nagy levegő, benntart, nyom, és persze a doki nyúlkált, tágítani kezdte a gátamat, amitől megijedtem, és el is rántottam a jobb lábamat kicsit.

De rendesek voltak, azért közölték, hogy nem egy amerikai filmben vagyunk. Ha kiabálok, nem lesz erőm nyomni, szóval nagy levegő, ha elfogy megint nagy levegő és nyomunk egyfolytában. Hát három nyomásra meglett, a doki is rásegített a rekeszizomnál nyomkodott.

Aztán cupp, és sírás, megkönnyebbülés. Gratulálunk, kisfiú!

Á, pöcsösöm lett, meg voltam győződve róla, hogy nekem csakis lányom lehet.

Betekerték egy lepedőbe, és úgy ahogy volt zsinórostól meg is kaptam. Ahogy a szemébe néztem, már tudtam, hogy ő egy igazi kis csoda.

A babóca 9:20 perckor lett meg, 9 órás vajúdás után. De imádom!

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés